„Számomra az alkotásban az a katarzis, ha valami magamon túlmutatóval találkozom” – Balla Gergely a Mandinernek

A pilismaróti Duna-parton ülünk. Azt mondtad, egyfajta alkotói elvonuláson vagy itt.
Vecsei H. Miklóssal és Takács Dorinával, Дevával csinálunk egy szakrális koncertszínházat, aminek remélhetőleg az év második felében lesz a bemutatója. Az emberen túlmutató tartományokban szeretnénk matatni, azt próbáljuk most formába önteni. Én írom a szövegeket, de merítek a nagy vallási hagyományok írásaiból is, főleg a misztikából. 

Az utóbbi években népszerűvé vált az elvonulás mint kifejezés. Sokszor írják ki emberek a Facebookra, hogy most el fogok vonulni: mintegy bejelentik, hogy komoly dologról lesz szó. Neked mit jelent az elvonulás? 
Szerintem ez leginkább egy reakció a hétköznapok sűrűségére és a zajra, ami körülvesz minket: ettől kell ellépni ahhoz, hogy az ember el tudjon merülni önmagában és az alkotásban. Amit mi keresünk, az benne van a hétköznapokban is; de ahhoz, hogy felszínre lehessen hozni, kellenek a nyugvópontok, amikor az ember megáll a csendben.

Rendszeresek az ilyen elvonulások az életedben? 
Mi hárman először csináljuk, de a zenekarral már bejáratott módszer. A Partért kiáltó című lemez idején kezdtük el. Egy évben általában négy alkalmunk szokott lenni. Ilyenkor három-négy napig a dalokkal kelünk és fekszünk. Számomra ez a zenekarozás legjobb része: minden kizáródik a külvilágból, csak az alkotásra, a dalszerzésre fókuszálhatunk. Visszük a teljes stúdiót, mindent, ami kell a felvételekhez. 

Mindig adódik a kérdés, hogy egy zenészből hogyan lett zenész.
A zene mindig is ott volt az életemben. 

Ez a mai napig meghatározza a zenei, dalszerzői világomat. Hatévesen hegedülni kezdtem, később nagybőgőre váltottam. A gitár csak későn, huszonegy éves koromban jött az életembe, és akkor is autodidakta módon. A mai napig nem vagyok igazán jó gitáros, a hangszer inkább funkcionális eszköz a dalszerzéshez. Sokáig labdarúgó akartam lenni, de eléggé sérülékeny voltam. Végül pszichológusi végzettséget szereztem. Mire befejeztem a tanulmányaimat, akkorra kezdett ott tartani a zenekar, hogy ha szűkösen is, de meg tudtam élni belőle.

A lelkialkatodat valamelyest ismerve nehéz elképzelnem, hogy profi futballista lehettél volna. A focit jellemző sztereotípiák szerint legalábbis nehéz. 
Szerencsés voltam, mert az utánpótlásban sok barátom volt, akivel a mai napig összejárunk rúgni a bőrt. A felnőttcsapatban pedig több jogász játszott, ami nem feltétlenül reprezentatív a futballban, mondhatni, értelmiségi csapat voltunk. Érdekes felállás volt, amikor a kezdőcsapat több mint felének a neve előtt ott szerepelt, hogy doktor.

És a pszichológiában mit kerestél? 
Először jogra mentem, de azt nagyon nem élveztem. Már az első héten tudtam, hogy nem leszek jogász. Jó voltam történelemből és irodalomból, emiatt mentem jogra, de aztán láttam, hogy ez oda kevés lesz. Ültem a könyvtárban a kinyomtatott jogi tételeimmel, de inkább John Steinbecket és Boris Viant olvastam. Kisgyerekkoromtól úgy volt, hogy ha valami érdekelt, motivált, akkor azt száztíz százalékosan csináltam; ha viszont valami nem érdekelt, arról mindig visszapattantam. Azért választottam a pszichológiát, mert nem voltam biztos benne, hogy mit szeretnék; de olyan dolgot akartam tanulni, amiben ott van minden érdeklődésem, így az irodalom, a filozófia, a teológia, a zene és a sport is megtalálható valamilyen módon. Örülök, hogy elvégeztem, mert sokat kaptam már magától a képzéstől is. 

A pszichológia csapásirányai közül melyik áll hozzád a legközelebb? 
Főleg a személyközpontú irányzat és jórészt a határterületnek számító dolgok, amik tudományosan talán kevésbé mérhetők, mégis fontos következtetéseket tudnak leírni. A jungiánus gondolkodás közel áll hozzám. Rám talán Carl Jung tette az egyik legnagyobb hatást. Kissé fals, ahogy ő benne van a pszichológiai narratívában. Sokan tudnak róla, de mintha Freud árnyékában lenne. Kevesen tudják, hogy a munkássága messze túlmutat ezen, és óriási horizontot fed le. Szerintem a 20. század egyik legátfogóbb és legeredetibb gondolkodója volt. Most épp a Vörös könyvet olvasom tőle, ami hihetetlen mélységeket jár be. Ez alkotóként is végtelenül inspiráló. 

Ha jól emlékszem, ez az a könyve, amelyikben a látomásait írta meg. 
Igen. Az emberi psziché feneketlen mélységeit mutatja meg.

Ezek tényleg a pszichológia határterületei, szinte már a vallással érintkeznek. 
Jung a tapasztalatait rendszerbe tudta foglalni úgy, hogy azok a mai napig viszonyítási pontok maradtak. A kollektív tudattalan, a szinkronicitás – olyan elméleteket dolgozott ki, amelyek túlmutatnak a határterületeken, de ő a pszichológia fősodrába is beletette a magáét tudományos alapon.

Zenekarotok nevét a Háború és béke egyik mellékszereplőjétől kölcsönöztétek. Miért pont tőle? 
Két oka volt. Egyrészt ez egy nagy fejlődésregény, amelyben az egyik főszereplő, Pierre Bezuhov a francia fogságban találkozik Platon Karatajevvel, aki az egyszerű, tiszta orosz parasztembert testesíti meg, és akinek a józan gondolkodásában benne van a népi bölcsesség. 

Azt a bölcsességet keressük, amellyel kapcsolatban mindegy, hogy a 19. században mondta-e ki valaki, vagy majd a 22.-ben fogja. Platon Karatajev úgy imádkozik, hogy „olyan vagyok, mint a kavics, olyan legyek, mint a kalács”. Ez, amíg ember él a földön, mindig érvényes ima lesz. Mi is ezeket kutatjuk. Sok párhuzamot láttam a karakter és a mi alkotói attitűdünk között. Másrészt pedig ahogy Pierre Bezuhov találkozott ezzel a karakterrel, majd az facilitált benne belső érési folyamatokat, úgy talán a mi dalainkkal való találkozás is megteremtheti a hallgatónak ezt a lehetőséget.

A zenéteknek van egy intenzív metafizikai térfogata. Mai, eléggé rémületes világunkban egyre inkább érzékelhető a metafizikára való éhség. Ennek a jeleit mennyire látod a közönségen? 
Azt, hogy a dalainkkal milyen mélységbe tudunk menni, nem az én tisztem megítélni; de azt látom, hogy az emberek tudnak merülni a dalainkkal. Számomra az alkotásban az a katarzis, ha valami magamon túlmutatóval találkozom. Amikor az én felszeletelődik, és egy egyetemes megtapasztalást él át az ember. Úgy gondolom, hogy ezzel a mélységgel mindenkinek dolga van, kortól, társadalmi beágyazottságtól függetlenül. Az éhség mindenkiben megvan, csak a hétköznapok ma egyáltalán nem erről szólnak. Az árral szemben kell úszni ahhoz, hogy az ember egyáltalán merülni tudjon. 

Az embernek tudatosan kell mélyebb lelki tartalmak felé törekednie. Amit mi csinálunk, az messze van a fősodortól. Nem az a korszellem, hogy valaki ilyen zenét csináljon, 2025-ben nem ez a fő csapásirány.

Ennek ellenére jelentős rajongótáborotok van. 
Mi mindig a legjobb tudásunk szerint csináltuk a dolgunkat, de soha nem voltak igazán ambícióink. Az, hogy a Budapest Parkban tarthatunk egy lemezbemutatót, korábban irracionálisnak tűnt. Kicsit anomáliának is tartom, mert ahogy mondtam, annyira más a korszellem.

Milyennek látod a kortárs popzenei színteret? 
A fősodorban van egy váltás. A koronavírus-járvány alatt kezdtek megjelenni olyan produkciók, amelyek széles tömegeket tudnak megmozgatni önazonos módon, kompromisszumok nélkül. A korábbi mainstream produkciók, amelyek mindennel párhuzamosan most is jelen vannak, leginkább patikamérlegen kimért popdalokra építettek. A Platon Karataev nem tartozik sem a fősodorba, sem az undergroundba, mi valahol a kettő közötti senki földjén vagyunk.

Az első két lemezeteken angol nyelvű szövegek voltak. Miért? 
Sebővel (Czakó-Kuraly Sebestyén) hasonló a zenei ízlésünk, emiatt is találkoztunk újra felnőttként, mert amúgy gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Leginkább angolszász dalszerző-előadókat hallgattunk, Bob Dylant, Johnny Casht, Laura Marlinget, Jackson C. Franket. Amikor belevágtunk a dalírásba, bele sem gondoltunk, hogy magyarul is lehetne, annyira erősek voltak ezek a hatások. Egy idő után azonban egyre inkább azt éreztem, hogy a metafizikai, univerzális kérdéseket angolul nem lehet előadni, ahhoz az anyanyelv kell, de ezt is meg kellett tanulnom. A Partért kiáltó című lemezünk dalainál kezdtem el magyar sorokat írni, és a mai napig tanulom ezt a részét.

A hatások egy része már szóba került. Mik voltak még, nem feltétlenül csak zenei irányból? 
Idővel egyre inkább levedlettük a hatásokat, mentünk a magunk feje után, és azt csináltuk, ami nekünk tetszett. A Napkötöző című új lemezünknél nem is tudnék konkrét hatást mondani. Sokkal inkább a szöveg, az irodalom felől érkezem, ezért a hatások is inkább abból az irányból jönnek.

És mik ezek? 
Vannak egyrészt a hagyományok, leginkább a misztikus hagyományok, a keresztény misztika, a kabbalisztikus írások, a szúfi, a védikus írások, tehát 

Másrészt a világirodalmi klasszikusok, William Shakespeare, az oroszok, Fernando Pessoa, Rainer Maria Rilke. Folyamatosan keresek és kutatok. A hazai kortárs irodalomból mindenképp kiemelném édesanyámat, Hegedűs Gyöngyi költőt. Mivel közelről látom, bennem van a fiúi elfogultság, de nagy alkotónak tartom. Úgy érzem, hogy bevett olyan kanyarokat, amilyeneket nem sok hazai alkotó vett be, ezért a periférián van.

Milyen kanyarokat? 
Kevés alkotóra jellemző az a mélyfúrás, amit ő végez. Ez nála egyszerre egyetemes és személyes jellegű. A Lehessen bármi című könyve egy monumentális állítás, óriási szellemi teljesítmény. És közel áll hozzám többek között Jász Attila, Halmai Tamás és Oravecz Imre költészete, ahogy a tied is. Édesanyám az irodalmi orientációmban is sokat segített a húszas éveim elején.

Családos ember vagy. Ez hogyan hatott rád? 
Két kislányom van. Az ő születésük új perspektívát tárt fel előttem. 

ami az egyik legmegrendítőbb és legfontosabb emberi találkozás. Alkotóként nézve vannak olyan szövegeim, amelyekben ez valahogy megjelenik, de inkább a háttérben, amolyan búvópatakként, nem a felszínen.

Érzed a popsztárság terhét? 
Nem látom, hogy ott lenne az életemben. Vagy ha ott van is, nem veszem észre. De nem igazán ismernek fel az utcán, néha biccentenek az emberek. Más léptéknél kezdődik a sztárság, és egy kis szeletét sem kívánom.

A külföldi karrier lehetőségeit a nyelvi váltással jócskán leszűkítettétek. 
Pedig sokat dolgoztunk rajta korábban. Azt nem mondom, hogy különleges helyre, de egy elég tisztességes pozícióba eljutottunk nemzetközileg. A covid sok mindennek keresztbe tett, hatalmas visszalépés volt. A nyugat-európai mellett le volt kötve például egy Kijevet, Szentpétervárt, Moszkvát, Bakut és Bukarestet érintő turné is. Milyen lehetetlennek néz ez ma ki! A lezárások után fél évvel volt még egy német turné, és akkor azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.

Ezt hogy érted?  
Úgy éreztem, hogy otthon van a helyem, mert akkor már megszületett a nagyobbik lányom. Látni véltem, mi kell ahhoz, hogy értelmezhető nemzetközi karriert járjunk be, és azt is láttam, hogy az nem egy Budapesten élő, családos ember hétköznapjaiból áll. Ezért döntöttünk úgy, hogy inkább itthonra fókuszálunk, talán több tér nyílik így az alkotáshoz, a dalszerzéshez is. Szerettem külföldön turnézni, de nem akartam olyan apa lenni, aki nincs ott a gyerekei életében. Ahhoz nem egy, de legalább húsz lapáttal rá kellett volna tenni mindenre, hogy külföldön valamit elérjünk. Vagy időben kifarolunk a történetből. A többieknek ez nyilván nagyobb áldozat volt, és hálás vagyok nekik azért, hogy ilyen megértők voltak.

Nemrég volt a lemezbemutató koncertetek a Budapest Parkban. Utánatok a Vágtázó Halottkémek (VHK) lépett fel, amely fennállása – kimondani is sok – ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Hogyan került aznap egy színpadra a két zenekar? Mi köti össze őket? 
Van egy direkt kapcsolódás, Sebő édesapja, Czakó Sándor a VHK alapító tagja volt. Azt látom, hogy más a csomagolás, más a forma, de ugyanabba az irányba tekint mindkét zenekar: az emberen túlmutató megtapasztalást, a kozmikus perspektívákat kutatjuk. Az eksztázishoz két út vezet. Vagy a mozgásnak, az energetizálásnak a túlfokozása, mint a szúfik dervistánca, vagy pedig olyan szintű lelassulás, ami ugyanott köt ki végül, mert ezek körbeérnek. Ez inkább a remetékre, az aszkétákra jellemző. Talán ez a különbség a két zenekar között. A mi zenénk inkább kontemplatív, befelé robbanó, a VHK-nál az ősi energiák vannak megidézve. De a dolgok magja és forrása közös.

A VHK ötvenéves, ami elképesztő – és nem is azt kérdezem, hogy hol látod a Platon Karataevet évtizedek múlva, inkább azt, hogy zenészként hol látod magad mondjuk tíz év múlva. 
Harminckét éves vagyok, és ahogy az életem alakul, úgy érzem, hogy negyvenéves koromig csak a zenekart akarom csinálni. Zenekar és család, ez van az életemben. Most az a sejtésem, hogy nem a színpadon szeretnék megöregedni. Nem komfortzónám mások előtt lenni: egészen megszoktam ugyan, de nem szerettem meg igazán. Az életemet nem a színpadon szeretném leélni, de hogy ebből mi fakad még, az nem világos. Egyelőre a zenekarral szeretnék dalról dalra, lemezről lemezre előrelépni. Én is kíváncsi vagyok, milyen kanyarok lesznek még ebből. 

Nyitókép: Földházi Árpád